Lillanyó:
A halálközeli élményről -sajnos/hálistennek’- egészen első kézből származó információim vannak … Nem vicces, de nem is igényel az érintettek számára utólagos értelmezést: minden egyértelmű.
kérdés:
“Ezek szerint neked is volt halálközeli élményed? Leírnád röviden?”
Lillanyó:
Klasszikus: banális áramütés … A részletek ugyan hajmeresztőek (szó szerint 😀 ) de amúgy nem igazán érdekesek. A belső történés pontról pontra, stádiumról-stádiumra megegyezett a többi szerencsés visszatérő tipikus leírásával – amint azokkal utólag összevetettem. Az egész valójában másodpercek alatt lezajlott, az időérzékelésem módosulása miatt mégis több-százszorosának éltem meg. Eszméletemnél voltam végig, bármennyire is furcsa ez, így egyszerre voltam kinn és benn … érzékeltem ami velem történik, de közben belül történt, ami történt.
Akár a saját az agyam generálta, akár “valós” találkozás volt azzal, amivel/akivel akkor és ott szerencsém volt találkozni, számomra teljesen mindegy. Összességében pozitív és az azt követő életemet meghatározó élményként tartom számon, bár évekig tartott, amíg igazán feldolgoztam.
Valószínűleg ilyen magamfajta visszatért valakitől származhat a mondás: Meg kell halni egy kicsit, hogy az ember igazán élni tudjon.
(A legkisebb gyerekem másfél éves volt akkor, úgyhogy volt még meló, hát visszazavartak 😀 Egy nagyon kisimult, elfogadó, feladó fázisban szakítottak ki a -nevezzük így- utazásból .. azaz megmentettek.)
Ennyi.
kérdés:
“A halálközeli élmény meggyőzött a természeten túliak létéről? Volt valami a tapasztalatodban, ami nem csak belső megélése valaminek, hanem külső adat, és másokat is meggyőzhet?”
Lillanyó: Természeten túliak?! Mások meggyőzése?!
bővebben:
Az élmény nem rendítette meg, inkább megerősítette korábbi én-teóriámat. A világnézetem egészét tekintve nem tapasztaltam új momentumot. Számomra az sem volt meglepő, hogy lényem lényegével kerülök kapcsolatba, hiszen spirituális úton járóként erre folyamatosan törekszik is az ember, és éppen ez a törekvés kapott pozitív megerősítést. Inkább úgy fogalmaznék, hogy -tökéletes tudatában annak, hogy ami akkor és ott történik velem, az egy egyirányú utca, a vége e fizikai létemnek- mégis elégedettséggel és békességgel töltött el, hogy életem során jó úton jártam, és fényes igazolást nyert számomra az önazonosságom.
Nem igazán izgat, hogy beszámolómat vajon hitelesíti-e bármi is, ha nagy ritkán elmesélem valahol, hiszi-e a piszi 😀 ? Sőt, önmagammal szembesülve a továbbiakban még inkább az számított és számít a mai napig, hogy magam számára maradjak hiteles. Ebből viszont egy kicsit az is következik, hogy senkit semmiről meggyőzni nem akarok.
A tudattartalmak egyébként nem hangként, hangillúziókén, hanem hitles képekként jelenültek meg, saját belső kommunikációm gondolat-frekvenciáján. Tehát nem -úgymond- kívülállóként bejelentkező addig nem tapasztalt “valaki” szólt hozzám, ha a kérdés esetleg erre irányult.
Másrészt igen, volt ott tiszta, fehér fény, amibe nézve, ami felé haladva valahogy betöltötte tudatomat valamiféle bizonyosság. Csak egyet tudok igazolni ennek kapcsán: mikor a misztikusok azt mondják ezekre a jelenségekre, hogy leírhatatlan, akkor ezt komolyan is kell venni … legalábbis a leírásukhoz az emberi fogalomkészlet szegényes ….az erőltetett hasonlatok, képzett szavak pedig inkább félreértésekhez vezetnek, mintsem a megértéshez.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: