… avagy: a Tíz Parancsolattal való különös kapcsolatom
A mi világunk sarok köve. Nézem jobbról, nézem balról … lentről és fentről … és alapjában véve hibátlannak találtatik. Hibátlannak, de nem aktualizálásra vagy éppen fejlesztésre nem szorulónak.
Vajon megengedhetem magamnak az efféle kritikai vizsgálatot?
Tisztázandó kérdés, mielőtt tovább lépnék: Mi alapján érzem felhatalmazva magam én, a félművelt átlagember ilyen nem kevéssé fellengzős és meglehetősen kategorikus megállapításokra?! (Szándékosan nem véleményt vagy értékelést írtam.)
A válasz: Csak éppen annak okán és jogán, hogy a Tíz Parancsolat éppen nekem szól, az egyszerű, félművelt laikusnak. Ekként az enyém, s a „birtokbavétel” aktusával óhatatlanul együtt jár némi kritikus szemrevételezés, mint amikor az ember megvenni készül egy öreg házat, és már az első körbejáráskor azt kutatja, hol szorul majd időszerű renoválásra vagy éppen korszerűsítésre az aktuális technikai színvonalra tekintettel, esetleg átalakításra a kor igényeihez való igazítás okán.
A Parancsolatok vizsgálata tehát csak látszólag szűk kör, felkent teológusok vagy éppenséggel beavatottak privilégiuma.
Ja, és engem, afféle “kulturális keresztényt”* nem köt a hivatalosan is vallásosoknak a dogmákhoz való fegyelmi köteléke sem.
Ha pedig kritikai, hogy ne mondjam ‘fogyasztói szemlélettel nézem a Parancsolatokat, első megállapításom, hogy az bizonyos értelemben sok, más szempontok szerint viszont hiányos szabályozás. No nem nagyon, de egy kicsit mégiscsak.
Amikor egy ilyen típusú, egyedülállóan nagy hatású norma-kőtáblát veszünk szemügyre, nincs könnyű dolgunk. Mihez hasonlítsuk? Van-e abszolút értékmérője? A dilemma feloldása: Minőségét az a kiváltott hatás fém-jelzi, amilyenné hatálya alatt, az elmúlt kétezer évben a társadalom vált, amilyenné azt tette átitatva nemzedékek, generációk százainak társadalmi szemléletét.
Nem tudóskodnék itten, mert ’mirefel is tenném? ‘Eccerűemberes sommás megmondásom a következő:
A világtársadalom, bármennyire is vegyes képet mutat mai állapota szerint kontinensenként, régiónként, országonként, mégis ott, ahol is a Tíz Parancsolat a kereszténység által hatását kifejtette, nos ott is messze van még attól az ideálistól, amit éppenséggel a parancsolat szellemisége alapján kívánatos célként feltételeznénk.
Csak pár kiragadott példát írok, mert ezek az éééén naaagy megfigyeléseim.
Elsőként is, ha jobban megnézzük, a tíz törvényből három a „tulajdon”, mint olyan védelmére irányul: Ne lopj, felebarátod házastársát ne kívánd, mások tulajdonát ne kívánd….. Évezredek alatt szinte elkerülhetetlenül vezetett ez a nagyon sarkalatos szabályozási elv a mai tulajdonszentségi állapothoz….
Hogy ennek súlyát érzékelhessük, figyeljük meg, hogy tulajdonképpen Istenről is csupán három szól, még egy-kettő a családról, nemiségről … de a szent tulajdonról (és kvázi tulajdonról, úgy mint felebarát házastársa) kőkemény harminc százalék! Úgy vélem, a tulajdonnak ez a felettébb felértékelődése lehet az oka annak, hogy a világ társadalmi betegségeit okozó és fenntartó elképesztő mértékű egyenlőtlenségek máig szűnni nem akaróan táplálják a háborúkat. A háborúkat, amelyekből a legnagyobb világégéseket nem ám az egyszerű emberek mértékletes, alapvető megélhetési igényeinek kielégítésére indították… óh nem, ők a háborúnál sokkal egyszerűbben oldanák meg ezt a kérdést: földet művelnének, dolgoznának a szerény megélhetést biztosító javakért. A háborúk a történelem tanulsága szerint az emberi hatalomvágyról, kapzsiságról és telhetetlenségről szólnak.
Ha tehát ezen a ponton meg akarjuk változtatni a szabály által kiváltott joghatást –oh, be szépen mondottam, ugye? –akkor kicsit át kéne írni a kőtáblát! No nem nagyon, éppen csak egy kicsit, éppen csak át kéne helyezni a hangsúlyokat vagy éppenséggel súlyozni kellene a szabályokat.
Ezt a szükségszerű reparációt érzésem szerint maga Isten is támogatná, hiszen a szabályokat azért adta nékünk, hogy általuk elérjük a földi össznépi boldogságot és harmóniát.
Tehát két szabályt mérnökileg összevonnék, hiszen a duplikáció felesleges: a ne lopj és a felebarátod házát ne kívánd az ma már jól megférne egy generális tiltó „ne lopj” szabályban. Az így felszabaduló helyre pedig bevonnék egy pozitív szabályozást: „légy mértékletes!” Ugyanis a tulajdon bizonyos fokú szükségszerűségét ma még nem lehetséges kiiktatni. Egyszerűen még nem áll azon a tudati szinten a világtársadalom. ’Nemisolyanrég történt erre nézve pár gigapróbálkozás, de mint láttuk, ezek csúfosan megbuktak, s nem azért, mert Istennek ne tetsző lett volna az „egyszerű élet” ideája, csak éppen a ”magasrendű gondolkodás”, mint olyan nem érte még el a kívánatos mértéket ….. nem ugrottuk meg a lécet. A gondokat pedig láthatóan nem az a kis családi ház, családi autó, pár kényelmi cikk és évi egy-két hétnyi turistáskodás okozza, amivel a nép gyermeke mindennapjait kibélelheti és biztosíthatja utódai minőségi jövőjét illetve saját munka erejének minőségi újra termelődését (na ugye?) A bajt a mértéktelen gazdagság, gazdasági és egyéb hatalom iránti kapzsi vágy okozza!
Tehát az új szabály: „Légy mértékletes!”
Másodikként tárgyalom, pedig igazából a legfontosabbnak tartott észrevételem, hogy a szabályokat valamiféle hierarchiába lenne célszerű sorolni. Valahogy úgy, ahogyan a jogalkotás teszi. A fő, elvi szabályt törvénynek nevezi, s az annak végrehajtását szolgáló, a napi szintű használatot segítő szabályokat rendeletnek.
A Tíz parancsolat főszabálya pedig véleményem szerint a „Ne ölj!” Ez egy univerzális tabu! Különösen ‘ütős lenne, ha hatásterületét még inkább kiterjesztve a „ Ne árts” formában használnánk! Minden más szabály, a Parancsolatok többi szakasza is ennek a “Ne árts” törvénynek valamiféle „végrehajtási rendelete”, az élet valamely részterületét szabályozva, de ha jobban belegondolunk, az összes parancsolat erre, „a minden törvények szülőjére” vezethető vissza!
Ezt a Főszabály-jelleget a sorrend megváltoztatásával szemléltetném.
- Ne árts, ne ölj”
S utána fontossági sorrendben a többi.
Isten szakaszai:
- Én vagyok az Úr, a te Istened. Ne legyen más istened!
- Ne vedd hiába Istened nevét!
- Szenteld meg az ünnepnapot!
A család szabályai:
- Tiszteld atyádat és anyádat!
- Ne paráználkodj!
- Ne kívánd felebarátod házastársát vagy bármiféle tulajdonát!
Az igazmondás, mint a társadalmi bizalom záloga:
- Ne tégy felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot!
Tulajdon szentsége:
- Ne lopj, ne kívánd felebarátod házát!
- Légy mértékletes!
“Uff! Én beszéltem.”
*kulturális keresztény – Körbetekintve azt látom, hogy ha nagy ritkán használják is ezt a fordulatot, akkor is azokat a ‘hívőket értik rajta, akik csak valamiféle elvárásnak megfelelve vagy éppen sznobságból járnak el a templomba, de meggyőződésük és őszinte hitük egyéb viselkedésük alapján igencsak megkérdőjelezhető. Ide jobban az ál-keresztény kifejezés illene.
Már csak a “kultúra”, mint olyan iránti tiszteletből is pont ellentétes értelemben szeretném bevezetni. Jobb lenne ezt a kifejezést olyanokra használni -mint magam is-, akik vallásmentes övezetben nőttek föl, de a kereszténységgel át- meg átszőtt európai kultúrából táplálkozva. Ennek okán pedig ez a befoglaló közeg minden kulturális és morális döntésük megingathatatlan alapját képezi, s ennek minimum abszolút tudatában is vannak …. anélkül, hogy hivatalosan is elköteleződnének valamely keresztény egyház felé.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: