Reggel valaki rám vigyorgott, és azt mondta: “Tulajdonképpen szép vagy!”
Csak néztem ki a fejemből és csodálkoztam. Nem is kérdeztem. Álmos, gyűrött képű, kócos pofa volt, kutató tekintettel meredt rám, pont úgy, mint aki rég nem látott, időközben megöregedett ismerősére csodálkozik rá: jé, hogy megvénült, de az alap vonásai tulajdonképpen nem változtak.
Először is a ‘tulajdonképpen ütött szíven… mi az hogy tulajdonképpen? Amúgy meg mit tesz az, hogy szép? Én, aki sosem voltam “szép”. Voltam fiatal, voltam üde, voltam boldog … s ezek mind megszépítik az ember lányát, még ha csak egy hajszállal különb is az ördög öreganyjánál, mégis a fiatalság és a boldogság csodákra képes! De ma reggel sem fiatalnak sem különösebben boldognak nem éreztem magam, s akkor jön ez az alak, gúnyolódik velem … tulajdonképpen … azt mondja …
Aztán jobban megnéztem, és úgy találtam, a hűvös hajnal borzongásában a kelő nap finoman ragyogó fényei is valahogy derűsre kozmetikázzák a képet.
Ezentúl csak hajnalban nézek tükörbe!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: