Természetesen csak olyanról fogok szólni, akit személyesen is ismerek. Egy régi ismerős, egy orvosnő történetét mesélem el. Annak idején, idestova 25 éve, amíg mindennapjaink fizikai közelségben zajlottak, nagyon jó viszony szövődött közöttünk, s bár mára kikerültünk egymás látóköréből, én még mindig barátként gondolok rá.
Háziorvos volt a hölgy egy vidéki kistelepülésen, akkoriban persze körzeti orvosnak mondták. Erdélyi magyarként települt át hozzánk a családjával, gyorsan beilleszkedett, hamar köztiszteletet vívott ki a páciensei, ismerőseink között. Sajátos technikával rendelt. Nem túl tágas rendelőjében az íróasztalát úgy helyezte el, hogy az ajtón belépő betegnek a páciensek számára odakészített székig jó pár lépést kelljen megtenni. Ezalatt ő figyelte a járását, a teljes mozgását, a tempót, a testtartást, a kiegészítő félmozdulatokat, a testbeszédet, az arc színét, kifejezését, mindent, amit csak szemrevételezéssel érzékelni lehetett. Ezalatt a pár lépés alatt teljes koncentrációját, figyelmét a beteg embernek szentelte, saját bevallása szerint az esetek többségében, mire a beteg az asztaláig ’elszambázott’, már tudta, hányadán áll. Természetesen elvégezte az orvosi protokoll szerinti vizsgálatokat is, kikérdezte a beteget, a panaszost, ahogyan kell, majd ismét a saját módszerére váltott: elkezdett a beteggel beszélgetni, természetesen nem csevegésre, netán pletykálkodásra kell gondolni, inkább a tünetek kialakulásának tágabb történeti hátterét próbálta jól megválasztott kérdésekkel felderíteni. Arra is próbálta rávezetni a betegeit, hogy ők maguk miben látják az állapotuk kiváltó okát. Hamar híre ment, hogy kimagaslóan jól, pontosan felismeri a betegségeket (az orvosok talán úgy mondanák kiváló diagnoszta) Pedig az igazán érdekes dolgai még csak ezután következtek. Ha nem sikerült az alapos, odaadó figyelemmel kísért beszélgetéssel máris jobbulást elérnie –merthogy gyakran ez történt-, akkor következett a gyógyszer….. nem, nem felírása, mert az nem úgy ment nála! Odabaktatott a fehér üveges szekrénykéjéhez, és elővett az ott található dobozok közül egyet, nyilván a betegségre amúgy rendelhető orvosságot, s abból kihúzott egy levelet, de még abból is lecsippentett ollóval mondjuk 6 darabot, és azt a páciens kezébe nyomta egyéb házipatikai javallatokkal együtt, ha éppen a betegség jellege szerint létezett ilyesmi. A betegek elfogadták, hiszen tudták jól, hogy az orvos által felírt, kiváltott gyógyszerek 95 %-ban egy cipős dobozban végzik a lomtár mélyén, amit aztán évekig tárolunk, amíg végre aztán kidobunk, hisz jó magyar szokás szerint nemigen szoktuk fegyelmezettem megenni az egész levél ’gyógybogyót. Az én kedves barátném pedig nagyon is jól tudta ezt. Indokolt esetben persze az általános gyakorlatot követte, felírta az egész adagot, ahogy kell, de nagyon is jól meg tudta ítélni, hogy kinél kell ütős hatóanyag, dózis és kinél lesz elég pár szem csodaszer mutatóba. Elképesztően hatékonyan gyógyított. Nemigen volt „megállapodása” egyetlen gyógyszer forgalmazó házalóügynökkel …akarom mondani orvoslátogató gyógyszerügynökkel sem.
Neki elég volt, hogy hiteles gyógyító, és ugyanez elég volt a pácienseinek is. Elsodródtunk egymás mellől. Évek óta csak távoli történetekből kapok némi hírt felőle. Azt mondják átképezte magát pszichológussá …. az általa felírt gyógyszerek mennyisége gondolom nullára, terápiájának „hatóanyagtartalma” viszont mérhetetlenné tágult.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: