A városi ember folyvást saját képét nézegetné. Sétálva az utcán a parkoló autók ablakára sandítva, a kirakatportálok üvegfelületein, a szembejövők napszemüvegének sötét lencséin, a telefonok kijelzőin, kameráin … tükröződést, visszajelzést vár folyton-folyvást, s ezekből a töredékekből építi saját belső képét, ami éppoly törékeny és töredékes, mint az ezernyi csalóka felület, amiről begyűjti…. s olyannyira felületes is.
Kevesek, akik mindennek képesek hátat fordítani. Elindulni valamerre, ahol úgy fogynak a kényes-fényes tükrök, ahogyan fogy az aszfalt és a beton a lábunk alatt. Ahogy elfogy az út, keskenyednek és göröngyösödnek az ösvények, úgy egyre alázatosabbá válik a vándor. Menet közben önkéntelenül leszegi fejét, kénytelen a lába elé nézni, ha el akarja kerülni a bukást. Errefelé csak eső után láthatja meg képét egy-egy pocsolyában, de ott már a jelmez kalap sem takarja vonásait, valódi arcával tud szembesülni …. hisz sminkjét már jóval előbb letörölte a verejtékkel együtt, aztán nehéz, magányában felesleges maszkjaitól is megvált, hogy lépte könnyű maradjon, ahogy felfelé kaptat.
Az a jelentéktelen kis pocsolya vagyok én, amit a nyári zápor után a felragyogó nap gyorsan felszippant, s elnyel az élő föld, mire a szivárvány elenyész…. A város és a vadon határán élek. Értem ugyan még városi szlenget, de anyanyelvem közelebb áll a nyomolvasás titokzatos jelrendszeréhez.
Ha utadba akadok, ahogy közeledsz felém, először az ég kékje és nap fénye villan meg apró, tükörsima felületemen, s ha fölém hajolsz alázattal leszegett fejjel, akkor, s csak akkor látod meg nap barnította, kisimult arcodat, s valódi önmagad a bennem tükröződő, őszinte szempárban, saját tekintetedben.
Olvasód vagyok.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: