Tapogatlak. Fény vesz körül, mégsem láthatom alakod … nem érezhetem bőröd illatát, tapintását … hús-vér lüktetését … a levegő finom áramlását, ahogy lélegzetet veszel … a tested apró, beszédes rezdüléseit sem láthatom … Mégis letapogatom lényed lényegét. Csak úgy. Hogy érezzem, nem vagyok egyedül … bár magam vagyok én is itt a tömegben … nem jobban, s nem kevésbé, mint bárki más. Most kinyújtom hát finom csápjaimat, az érzékeken túli szenzorokat a végtelenbe, hogy elérjelek. Olvasom soraidat, s a sima, kerek mondatok folyamát engedem először csak beszivárogni …. aztán érzem, hogy könnyed, véletlenül sem bántó gondolatokat sodornak magukkal. Édes, finom ízeket idéznek, s ha nem vigyázok, rákapok, mint gyermek a süteményre.
Óvatosan kinyílok, s engedem, hogy lassan átjárj. Engedem, mert kertszomszédok vagyunk, s lovaid kedvesek –mintha sajátjaim lennének- had legeljenek csak gazdag gyepemen! Felülök a birtokaink közt húzódó alacsony, ritkás palánkra, réted virágait bámulom … innen valahogy minden zöldebbnek látszik, pedig ugyanaz a mező kúszik át a jelképes birtokhatáron … Amint így lógatom a lábam a szélfúvással, madársuhogással, levélzizegéssel teli csendben, idehallom, ahogy suhintod a kaszát, s titkon gyönyörködöm széles, mezítelen hátad látványában, ahogy a szerszámot lendíted. Tudod, hogy nézlek, s én is tudom, hogy tudod … sebaj, legközelebb, ha erre jársz, legfeljebb elpirulok majd, mint hajdan, s Te érteni fogod miért. Csak megemeled kalapod – nem tudni, hogy köszönsz vagy épp megigazítod – én meg hátra simítom ősz tincseimet, már nem kacéran. Ugyanazon táj részei vagyunk, amint az örök, üde erdők, s a felettük gomolygó finom hajnali pára, amit kilégzésünk hűvös fuvallata emel a felkelő nap elé … időn és téren túl.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: