Akárha Himalája hűvös barlangjában,
csendben ülök – mint barlang szájából
nézek a világ fényes darabjára –
a villódzó monitor előtt.
Attila ült tán így a Duna-parton, neki
a fecsegő habok, nekem milliónyi
remegő fénypont meséli:
halandó, ember vagyok.
Szemem előtt végtelen morajlik
a messzeségből a gondolat óceán.
Forró dróton üzen, súg át minden
pillanatban önnön káoszán.
Ülök étlen, szomjan, mozdulatlanul,
szemem fényes folton ég…
-micsoda kínos ‘tapasja –
mai jógik királyaként!
Messzeségbe látok, szidhim ez….
és levitálok, kezemben vasmadár,
vízen járok, ha éppen úgy a kedvem,
vágyaim előtt ma nincs határ!
Most – ősi jógik méltó utóda-
lemondok minden talmi szidhiről.
Az Abszolútra keresek rá: így nekem
a Fényről regél a képernyő!