Vannak nők és férfiak, Emberek, akik minden különösebb rákészülés nélkül képesek másokat tisztelni. Ez egyszerűen valamiféle alapműködésük. A tisztelettel rendre együtt jár náluk egy kis odafigyelés a másik iránt, aztán ez már szinte hozza magával a megértést, hovatovább együttérzést. Ilyen egyszerű.
Szerencsés embernek érezhetem magam, mert nagyon-nagyon sok ilyen ismerősöm van. Szándékosan nem illettem különösebb jelzővel őket, úgy mint „jó ember „ vagy „rendes ember”, meg ilyenek. Nem kell ezt túl ’spilázni kérem! Ember.
Továbbá nem tárgyalom egyéb társadalmi szempontból értelmezhető paramétereiket sem, mint például iskolázottság, életkor, ideológiai, etnikai vagy bármilyen született vagy önként választott csoporthoz tartozás –sorolhatnám a felesleges skatulyákat – ugyanis mind e körökből vegyesen, teljesen egyenletes eloszlásban kerülnek ki az én kedves, kedves ismerőseim.
Tüntetésekre, felvonulásokra nem járok, mert nem járok, …. most nem ezért vagy azért, csak valahogy én a hétköznapokban hiszek. Híreket azért olvasok… persze, hogy olvasok. Minden idealizmusom és naivitásom ellenére is e világban élek és még gyakorlatiasnak is tartom magam. Látom hát, hogy vannak emberek, akik nem képesek tisztelni másokat … minden különösebb ok nélkül is akár, csak azért, mert az a másik is ember, csak úgy pőrén, címke nélkül.
Sőt, a „hírek” olvastán már kezdem utálni is a jelzőket: szép, csúnya, öreg, fiatal, okos, buta, sovány, kövér, szegény, gazdag, jó, rossz, egészséges, beteg, őslakos, ‘gyütt-ment, alacsony, magas, becsületes, zsivány, sikeres, lúzer…… mind-mind valamiféle ítélet … mint valami gyorsított eljárással zajló rögtön ítélő bíróság, úgy vagyunk képesek egymást megbélyegezni, csak úgy pofára, csak úgy első ránézésre…. bárminemű tisztelet nélkül. Aztán csúfolódunk …. aztán kirekesztünk … aztán jól megverjük … aztán … aztán vinnyogunk, ha minket is megvernek …. mert épp nincs rajtunk piros sapka … vagy ‘azér, mer van.
Az én ismerőseim élő, lélegző, érző, szükségletekkel és természetes emberi tulajdonságokkal rendelkező társaim a bajban, itt és most … ugyanazon meccsen … itt és most igyekszünk mind teljesíteni a kötelességünket, amit a születés rótt ránk: életben maradni … valahogy …. de bármi áron?!
Miért ne lehetnénk még egy kicsivel igényesebbek: Embernek maradni? Csak úgy, minden különösebb jelző nélkül … csak éppen nagy betűsnek.
Ezennel csatlakozom itt a Nőklapjacafén publikáló blogger-társaimhoz, akik közül sokan, csendes, amolyan asszonyos öntudattal, így vagy úgy kifejezték:
Nem csak nőt, gyereket, időst, gyengét … bármi miatt kiszolgáltatottat ….. de bárkit bántani, megverni, megalázni gyalázatos, mélyen elítélendő gazemberség…. és az ilyen tettek láttán akárcsak az elnéző megítélést sugalló hallgatással is ilyesmire bátorítani …. ezzel burkoltan, de nyilvánvalóan felbujtani, minimum bűnrészesség!
Hát én sem akarok ‘vétkesek közt cinkos néma’ lenni!!!
Ha nyolcan olvasnak, akkor nyolcan ….( mondjuk ez a nyolc ember – fogadni mernék – a ‘felütésben emlegetett nagybötűsök közül való) …akkor is legyen kimondva itt is, mert ezt nem lehet elégszer kimondani!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: