… ‘hát nem egy nyuszi-muszi cicababa csajszi vagyok, az tény. Sohse voltam az, de így éppen túl az ötvenen ez már senkit nem érdekel, tán még engem magam sem. Persze hosszasan sorolhatnám, mi minden nem vagyok még, de most ez a szexizmus féle hörgés van a levegőben, hát hörgök én is egyet.
Ha te is túl vagy, Kedves Olvasó az első ötvenen…. mármint az első ötven szón, és még tovább olvasol, akkor megtudhatod továbbá, hogy nem vagyok ’homo , de még ’bi sem (talán mára már ’a, de csak mint fáradt korcsoportomból oly sokan, semmi extra.) Bevallom, nőiségemnek sosem tulajdonítottam valami eget verő nagy jelentőséget, egyszerű örömmel éltem meg azt, ami vagyok. Kislányként éppen olyan elmélyülten játszottam a babáimmal, amilyen magától értetődően barkácsoltam nekik babaházat, később pelenkáztam kishúgomat, a lövészklub és a modellező szakkör közötti időben. Nem féltem a fiúktól (ők sem tőlem), és a lányok között is -bár kicsit különcként, mégis – feltaláltam magam.
OK. a körmeimet néhányszor belakkoztam, de kertészkedés közben nem tudtam rá vigyázni…. a hajfestéssel az volt a baj, hogy reggel nem ismertem magamra a tükörben…. a sminket fél óra alatt lenyaltam-maszatoltam magamról, az ékszerek fémjeire – ’míly meglepő -allergiás vagyok… Mégis nőnek érzem magam, testestől-lelkestől, ízig-vérig, ma is. Nem sért, ha férfi kollégák megjegyzik: „Milyen csinos vagy ma!” Mert megjegyzik, nem ritkán. Nem kérem ki magamnak, ha urak előre engednek az ajtóban, sőt! Fiaimat határozottan erre tanítom … meg arra, hogy legyenek udvariasak, előzékenyek, gyermeket, időst, nőt, gyengét védelmezzenek! Mert ettől lesznek igazán férfiak!
Legyenek férfiak, erősek, megbízhatók, hogy mellettük a nők – smink, körömlakk és festett haj nélkül- érezzék magukat nőnek. Ha pedig -ne adj Isten- megtudnám, hogy valaha is nőre (és idősre, és gyermekre, és gyengére) kezet emelnek – bár ők soha nem voltak bántalmazva, még világraszóló csibészségekért sem -, hát szörnyű haragom határtalan tombolásától a Jóisten mentse meg őket!
Bántalmazó, szexista hímek, hordában erőszakolók, bárhol is a világban?! … hát ki „nevelte” azokat? Asszony?! Az nem lehet. Igazi nő csak igazi férfit nevel. Ahol nincsenek igaz férfiak … ott – tudható- nincsenek igaz nők. Ennyike.
Ha nemeink értelme csak a szaporodásban betöltött biológiai szerepben leledzene, akkor mi értelme volna egyikünket nőnek, másikunkat férfinak nevezni … lennénk akkor nőstény, meg hím. Lenne dürrögés, meg bőgés, unga-bunga – persze csak szigorúan párzási időszakban, ‘oszt csókolom. Jó, jó, volnának még ékes tollak, tülkök és orbitális agancsok, szarvak és pompás sörények, melldöngetés meg vérre menő harc a nőstények kegyeiért… Mert ilyesmik ugye most nincsenek is így, hogy nők vagyunk és férfiak.
Mostanság csak bántalmazó, szexista, hordában erőszakoló alakok volnának?!?! Nem gondolnám. Ám látjuk, tapasztaljuk, hogy elő-előfordulnak olyanok is … lesznek is mindig néhányan, akik még szellemi ős-ködjük homályában fel-felsejlő atavisztikus emlékek mentén hajszolnak pillanatnyi kielégülést a lét irigy kínjában – emberre emlékeztető morfológiával, sehova sem sorolható viselkedéssel. Hiszen még az állatfajok döntő többségénél sem jellemző, hogy a hím – csak úgy, unalmában vagy éppen frusztráltságában – bántaná nőstény fajtársait. Igaz, hogy nőnapon sem visznek virágot nekik ….
Létezik azért egy jó egyensúly, ahol van helye, tartalma, értelme és értéke a szavaknak: nő és férfi.
A harmónián, egyensúlyon dolgozni kell – egyénileg is és a családban, közösségekben is…. Örökkön örökké….
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: