Megmutatni a békét? Gondolkodni a szeretetről? Szavakba önteni a csendet…lehet? Kell-e egyáltalán szólni, amikor tökéletes, ami bennem van? Nem foszlik-e szerteszét, nem “kiabálom el” úgy, mint amikor a meghitt pillanat szívdobogtató örömét rohantam ‘megosztani? Titkosírás… csak egy beavatott értheti igazán….. tán még az, akivel valaha is megtörtént, hogy nem tudott elfogadni, és megtartani egy titkot. Megosztható az a végtelen pillanat a Búbánatvölgyben, amit ma éreztem? A mozdulatlannak tűnő víz selymes simasága, ahogy fűgalléros peremei között vibrál, felszínén szaladó vizipókok és a billegve elúszó récék verte láthatatlan hullám-körök alatt? A túloldal fáinak és bokrainak éppen rőtülő kora őszi tükörképe a tiszta ég kékjével festett vízen? A körülölelő hegy napsütésben ragyogó, meleg zöld palástján kiütköző szürke szikla hasadék? Szótlan, gondolattalan csendemet átitatja valami repeső telítettség, amit -tudom- az Ismeretlen vált ki. Az elérhetetlen, a megfoghatatlan, a láthatatlan és elképzelhetetlen, de létező . Valami, amit nem birtokolok, mégis az enyém, mint egy kedves szó… és még az a fájdalom is “jó” amit érzek, hogy ‘akkor miért is nem értettem meg. Aki nem érti a titkosírást, annak csak pletyka, mint elvillanó fényreklámok sora a rohanó autó ablakából az én életem egy meghitt pillanata, amikor Rá gondolok. 
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: